(#03) |1/a| 3. Hagyj el!

*Bence szemszöge*

Kiéretek a mentősök. Bementem vele a kórházba, de nagyon rossz volt így látni. Tiszta vér volt a feje. Mikor a mentő megállt a kórház bejáratánál, elvitték vizsgálatra. Én addig kint vártam. Több, mint egy órával később jött az orvos.

 - A lány állapotát stabilizáltuk, de kómába került

 - Belehet hozzá menni? - kérdeztem az urat.

 - Persze, csak ne zaklassa fel, s ne zavarja meg.

 - Rendben nem fogom.

Bementem hozzá, nagyon rossz volt látni. Körülbelül egy órát ülhettem ott. Utána haza mentem, utam egyből az ágyba vezetett.  

*Egy évvel később*

Már Lila egy éve kómában van. Fél éven keresztül jártam be hozzá, de feladtam a reményt. Azóta összejöttem Ellával. A csatornám közben beindult már negyvenezer feliratkozónál tart. Ma egy nagy meglepetés fogadott, egy érdekes látogatóm volt. Egyszer csak csengetek.

 - Nyitom - kiabáltam. Mikor kinyitottam az ajtót alig tudtam megszólalni - Szi … szia - hebegtem össze vissza. (Mielőtt tovább olvasod, tippelj egyet, hogy ki az)

 - Szia, nem is örülsz annak, hogy itt vagyok?.

 - De! Hidd el nagyon örülök neked, csak... Lila nézd! Van valakim!  
 - Micsoda!? - sokkoltam le a hírrel.

 - Igen, mert feladtam a reményt, hogy visszakaplak. Egy év hosszú idő Lila és az orvosok sem mondtak semmi bíztatót!

 - Ki az?

 - Ella.

Nem mondott semmit, csak elrohant. Na, jó nem tudom, mi baja van ezzel, de nagyon idegesít. Utána mentem.

 - Csak tudd, hogy vissza nem megyek hozzád. - kiabáltam utána

 - Nem is kell. - ordított Lila vissza sem fordulva

 - Hála a jó istennek.

 - Nem kell nekem olyan fiú, aki nem vár rám.

 - Hagyj el! Sajnálom, hogy nem tudtam többet várni rád. Most nincs tovább. 

- Ne, is legyen tovább - rohant el sírva.

Feldúltan mentem haza; Közben dúdoltam a Hagyj el! című, számot. (Ott, ni, fent) Egyre idegesebb lettem. Hazaérvén berontottam a szobámba. Az agyvizemből simán lehetett volna teát csinálni; ahogy  kimondtam a teát, egyből megkívántam.  Lementem és készítettem magamnak egy pohárral. Bele huppantam a fotelbe, a telefonom közben jelezni kezdett, de nem foglalkoztam vele. Csak hagytam, ültem mélyen gondolkozva már azt érezve, hogy ennél nem lehet rosszabb. (Megint naiv voltam.) Ajtó csapódást hallottam, de nem figyeltem oda, azt gondoltam, hogy anya. (De utálom magam. Milyen könnyen bemesélek magamnak mindent.) Valamitől elkezdet égni az arcom. (Mindenki gondolja, hogy mitől.)

 - Mit képzelsz te magadról? - halottam egy férfihangot.
 - Mi rosszat csináltam Dani? - álltam fel és löktem meg, elindultam a kabátomat felvenni.
 - Nem menekülsz ilyen könnyen.
 - Fogadjunk.

*Ella szemszöge*

Megpillantottam az utcán Lilát, úgy trappolt, mint egy elefánt; biztos beszélt Bencével. Csak elfutott mellettem, de meg fordult. (Jaj, nekem.) A szemei vörösek voltak. (Ez új.)

 - Bence soha nem lesz a tiéd, ezt garantálom! - mondta és elment.

Oké nem tudom, hogy félnem kellene e. De szerintem nem. Haladtam tovább, a szerelemhez közben pedig dúdolásztam. Még beugrottam egy boltba, és vettem egy pepsit. Mikor kiléptem a boltból Dani haladt el előttem, de még csak köszöni sem köszönt. Vajon mi lelte? Már nagyon várom, a fotózást, amire elvisz engem az életem, melynek  helyszíne Amerikába lesz, pontos helyszínt azonban nem mondott. Haladtam mikor egy üzenetet kaptam. A "Siess" szó állt benne, s az sms legnagyobb meglepetésemre Bencétől jött. Elkezdtem rohanni, mint valami őrült. Hamar odaértem az ajtó tárva-nyitva volt. Ott feküdt a földön vérző szájal. Csepegett a vér a földre, melynek a látványát nem nagyon szeretem. Közelítettem hozzá, mire elkezdett rángatózni. Nem tudtam, hogy mit csináljak, mintha féltem volna tőle, mert féltem is. Ránéztem, de már nem volt magánál, ezért gyorsan tárcsáztam a mentősöket. Gyorsan értek ki, és nagy szirénázás jelezte a jöttüket. Mentem vele én is; nagyon féltem, hogy mi lesz vele. A mentőautóban újra kellet éleszteni, mely sikerrel járt már az első próbálkozásra. Hála a jó istenek érte! Beértünk a kórházba, gyorsan bevitték egy kórterembe.  Az orvosok ki be rohangáltak, és hiába kérdeztem akármit, nem kaptam semmire se választ. Egyre jobban kezdtem ideges leni, hirtelen „megszólalt” a telefonom, anya volt az. Azt írta, hogy menjek haza, de most. Oké, ennél már nem lehet jobb a mai napom. Kénytelen-kelletlen elindultam haza nagy nehezen, egyenesen fel az ágyamba vezetett az utam, nem is érdekelt, hogy még csak délután öt óra volt. Én már csak aludni tudok. Befeküdtem az ágyba, de még a pihenés se megy, csak vergődtem. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy Bencének valami komolyabb baja lesz, egyszerűen csak ez járt a fejembe. Mintha egy fülbemászó dallam lenne, de nem az, hanem átok, amely mindent tönkre tud tenni. Utálom már a kórházakat, szívből. Nagyon elrontja az ember kedvét, ha oda kerül be vagy ismerősét kell ott látnia.  Sikeresen este tizenegy óra tájékán mély álomba merültem.

*Másnap reggel*

Felkeltem és lementem a konyhába, és egy érdekes cikkre találtam az újságban.

Az erdélyi Magyar YouTube sztár korházba került!

Ismeretlen okokból, kórházba szállítottak a tegnapi nap folyamán Dezső Bencét. A barátnője talált rá délután mikor ment át hozzá.

Oké, nekem elég volt már ennyit elolvasnom ahhoz, hogy már ki is akadjak. Gyorsan letettem az újságot, és próbáltam nem tudomást venni róla. De ekkor felvillant a telefonom. Tippeljetek, hogy ki volt az, Unfield. Megvolt a köszönés és mindjárt az első kérdés az volt, hogy mi lett Bencével. Elmagyaráztam neki a történteket és azt is, hogy többet nem tudok én sem mondani. Megreggeliztem, felöltöztem és bementem az utált helyre. Az úton nagyon ideges voltam, olyannyira izgultam, mint az elsős első napján az iskolában. De le kellett nyugodnom, lehet, hogy magánál van és engem vár, vagy  lehet, hogy ... inkább ki sem mondom. A torkom összeszűkült, mikor beléptem az épületbe. Gyors léptekel haladtam előre. A kórterem előtt megtorpantam, egy nagyot nyeltem, megfogtam a kilincset, lassan, de határozottan lenyomtam. Egy fiút láttam, aki nem olyan állapotban van, mint ahogy megismertem. A gépek halk pittyegését lehetett csak hallani. Egy hangot sem tudtam kipréselni a torkomon; a levegő tejesen megfagyott, az idő teljesen lelassult, mintha minden egyes lépés egy évvel lenne egyenlő. Libabőrös lettem, mikor leültem az ágy melletti székbe. Megfogtam a kezét, a szívverésem egyre gyorsabb lett. Ránéztem az arcára, a szemei kinyíltak, én pedig beleborzongtam a tekintetébe. Olyan érzést keltett bennem, amit még soha nem éreztem. A legjobban ahhoz tudnám hasonlítani, mintha ötven kiló követ a nyakamra tettek volna, s ez a súly nyomta minden egyes testrészemet. Estig ott ültem, majd hazafelé vettem az irányt. Az éjszakák mostanában hűvösebbek szoktak lenni, még leheletemet is láttam a sötét és hideg éjszakában.